Ha jól emlékszem óvodában játszottuk először azt a játékot amikor a gyerekek nagy kört alkotva állnak, vagy ülnek egymás mellet. Az “első” kitalál egy szót vagy mondatot és a közvetlen mellette álló fülébe súgja. A második amit megértett a súgásból, a mellette állónak tovább súgja. Mindenki ügyel arra, hogy amit hallott, azt lehetőleg pontosan — de olyan halkan hogy csak a mellette álló hallja — adja tovább. A kör végére érve az utolsó hangosan kimondja a mondatot és mindenki nevet. Ha jól emlékszem még alsó tagozatban is előfordult, hogy ezt játszottuk. Később felső tagozatban, középiskolában már nem nevettettük ki magunkat.

Nagyon érdekes, hogy ezt a játékot senki nem felejti el. Ma már látom, hogy a nagyok is szeretnek ilyet játszani, csak a nem vállalják fel. Csöndben sutyorognak egymás fülébe különféle dolgokat, amit majd tovább sutyorognak másoknak. A játék éppen úgy zajlik, mint az oviban, a kör bezárul.

Én szerettem az oviban is és manapság is a körvégén lenni és nevetni a fülembe jutott zagyvaságokon. Felvilágosult gyerek vagyok, tudom, hogy min, mit kell érteni, mit mennyire kell komolyan venni. Nincs is ezzel a játékkal semmi baj. Még az oviban megtapasztaltuk, hogy a sutyorgás odavezet, hogy a sor elején álló mondatát már a kör felénél nem lehet pontosan érteni. Én minden fülembe jutó mondatot mint egy rejtvényt kezelek és megpróbálom a rázippelődött zajt leválasztani és az eredeti szöveget megfejteni. Jó móka!

Akkor van csak rossz érzésem — és ez az oviban nem volt meg — ha nem csak zaj, hanem már rosszindulatból fakó módosulások is történnek. A legkellemetlenebb az amikor már az első embernél — aki tisztán hallotta az eredeti mondatot — módosul jelentés.

Kár, hogy csak a gyerekek tudnak tisztán játszani!